"2025-ben nagyon szeretnék nektek mesélni az önismereti utamról és a saját, személyes véleményemről az érintett területeket illetően. Ha csak egyetlen kanyart is megspórolok valakinek megérte.
De... Őszintén...? Ha csak leírhatom, nekem már azért is megérte. Mert ilyen vagyok. 🤷♀️ Szeretek írni, mesélni, közölni. És eljött az ideje, hogy ne keressek ennek indokot. A mert csak bőven elég . Van hely az interneten mindenkinek."
Megjegyzés: Nem vagyok pszichológus. A blogomban a saját megéléseimet és gondolataimat írom le, laikus útkeresőként.
Mi is a "belső gyermek"?
Ennek a fogalomnak nyilvánvalóan vannak spiribbnél spiribb definíciói is, de én most a legracionálisabbat szeretném ide kitenni: a belső gyermek tulajdonképpen a gyerekkorod tapasztalatainak összessége, illetve mindazon pszichés működésmódok, amelyekkel az a mai napig hatással van az életedre.
Például: amikor konfliktushelyzetbe kerülsz, talán hirtelen kicsinek és tehetetlennek érzed magad, elönt az adrenalin, kapkodóvá és kétségbeesetté válsz. Ebből az "alárendelt" pozícióból próbálsz aztán, érzelmileg túlfűtött állapotban, érvényt szerezni az igazadnak, ami sajnos így aligha fog sikerülni. Rosszabb esetben egyszerűen meghunyászkodsz. Jobb esetben a másik fél inkább enged neked, csak fejezd már be. A sztori lecsengése pedig szégyenérzetet hagy maga után. Ismerős?
Többek között ilyen az, amikor nem felnőttként, hanem a tudattalan gyermeki énrészeddel reagálsz egy helyzetre.
De ugyanúgy a gyermeki oldal megnyilvánulása lehet az, amikor egy felnőtt férfi vörös fejjel hisztériázik azon, hogy bevágott elé a másik a forgalomban - csak ő már nem tologatja a kisautót, hanem benne ül.
Vagy amikor egy nő a számára is érthetetlen módon ragaszkodik ahhoz a büdös suttyó paraszthoz, aki mellett az idő 90%-ában tömény nyomor az élete - talán egyszerűen csak azért, mert a benne élő kislány azt tanulta meg, hogy a szeretet ilyen. Vagy még ennyi sem.
És lehet elemezgetni ezekben a helyzeteket a végtelenségig, hogy akár mi, akár a másik ember miért viselkedik úgy, ahogy. Aggathatunk nárcisztikus jelzőt bárkire, gondolhatjuk magunkat gyengének vagy hisztisnek, eljárhatunk a terápiára és megfejthetjük, hogy a szüleink hol rontották el az életünket... És fontos is ezt kibogozni, félreértés ne essen, de szerintem ennél is fontosabb az, hogy felnőttként felelősséget kezdjünk vállalni a saját belső világunk újra-stabilizálásáért.
Én úgy találtam, hogy a belső gyermekkel való "törődés" elképesztően sokat segít abban, hogy olyasféle középpontot építsek ki önmagamban, amiből már sokkal nehezebb kibillenteni, és aminek a fenntartásához ezerszer kevesebb visszajelzésre van szükségem a környezetemtől. Az én utam az imagináció és a "belső gyermek meditáció" volt, ezekben kezdtem el képessé válni arra, hogy szilárd kapcsolatot építsek ki a felnőtt és a gyermeki énem között. Hogy a kettő képes legyen egymást segítve működni.
Az én belső képem magamról egy olyan 5-6 év körüli kislány volt, aki ökölbe szorított kézzel és dühösen, könnyes szemmel bizonygatja, hogy van helye a világban. Hogy ő is számít - de amúgy sincsen szüksége senkire. Egyedül van, a hatalmas önérzetével és az egójával takarózik. De akkor is csak egy harcias kislány, akit egyébként egy pillanat alatt le lehet söpörni. Ha érdekel titeket, a csoportban szívesen mesélek bővebben arról, hogy milyen imaginációkkal tudtam elkezdeni magamhoz ölelni ezt az aranyos kis sündisznót.
Hogyan érthetem meg a saját belső gyermeki részem?
Mindenkinek van belső gyermeki énje - egy olyan belső tükör, amely azokat az értékeket és hitrendszert mutatja, amiben felnőttünk, és amelyekhez azután tudattalanul is ragaszkodunk, visszatérünk. A gyerekek 8 éves korukig rendkívül egocentrikusak, a szó ártatlan-ártalmas értelmében. Úgy érzik, hogy minden ami körülöttük történik, valahol belőlük indul ki és miattuk van, ezért rendkívül könnyen a belső érzésviláguk és értékrendjük részévé tesznek olyan dolgokat, amelyekhez nincsen közük.
Nem feltétlenül kell extrém szörnyűségre gondolni, a dolgok teljesen ártatlan módon is ki tudnak siklani - vegyünk például egy munkája miatt általában rosszkedvű és zárkózott szülőt, akinek a kislánya cukiskodására mégis felragyog az arca és hirtelen mégis megölel őt. Nem nagy dolog, és tényleg az vesse az első követ, aki tökéletes szülő. Plusz nyilván senki nem direkt dolgozik stresszes munkahelyen... A gyerekben mégis hagyhat olyan lenyomatot ez az egész, hogy ő akkor szerethető, ha aranyos, szép, kedves, alárendelődő, és hogy az ő dolga örökké monitorozni a másik hangulatát.
Ha a belső gyermeknek megoldatlan traumái vannak - legyen az súlyos, vagy egyszerűen a rohanó modern világ okozta "butaság" -, az bizony menthetetlenül befolyásolni fogja a felnőtt életét, érzelmi jól-létét.
Hogyan lehetne elkezdeni ezzel törődni?
Nem kell semmiféle mély meditáció ahhoz, hogy foglalkozni kezdj ezzel az oldaladdal. Csukd be a szemed, vegyél néhány mély levegőt és próbáld elképzelni, hogy szemben állsz a saját 5-6 éves önmagaddal. Vajon mire vágyik? Mi bántja, mi az ami megrémíti, mi tölti el csalódottsággal? Ha ez a kisgyerek előtted állna és sírna vagy hisztizne, inkább arra éreznél késztetést, hogy eltold magadtól, vagy hogy megöleld? Ha a te gyereked lenne, hogyan reagálnál rá, hogyan próbálnál segíteni neki?
Miről beszélgetnél a 10, 12, 16 éves önmagaddal? Mit mondanál neki? Mire vágyhat vajon és milyen érzések kavarognak benne? Mit szeretett volna hallani valakitől, aki nagyon szereti?
Hogy jön ez az étkezéshez?
Óh, minden létező módon. Ha egy roppant klisés etimológiai fordulattal élhetek, gondolkodjunk el a szer-etet szavunkon.
Ugye?
A táplálás, a táplálkozás és a belső érzelmi szükségletek szerintem elválaszthatatlan fogalmak. Eszünk ha meg akarunk ünnepelni valamit. Eszünk, ha nyugalomra vágyunk. Eszünk, ha örülünk. Eszünk, ha szomorúak vagyunk. Eszünk, ha összejön a család.
Sokszor nagyon is megfigyelhető, hogy azok, akik a lelküket nem tudják megfelelően táplálni, a testüket igyekeznek minden "jóval" elhalmozni. Az űrt, ami nem tudnak a szívükben betölteni, betöltik gyomortájékon. Ez egy nagyon hosszú téma és nem is mennék most bele nagyon, de azt fontos kiemelnem - mert mégiscsak diétákkal foglalkozom - hogy az evés témaköre a belső gyermek vonalon is megfigyelhető.
A nagyon szigorú szülői hang egy örökké károgó belső kritikává válik, akkor is ha a kritika nem feltétlen a testsúlyunkra vagy a külsőnkre vonatkozott. Az agyonkritizált és/vagy érzelmileg elhanyagolt kisgyerek felnőve aztán hajlamossá válik arra, hogy csak végletekben képes gondolkodni (vagy tökéletes csinálok valamit, vagy szarul), hogy túlzóan hedonista vagy éppen túlzóan korlátozó viselkedésekbe keveredik.
Kitaláltátok, a túlevéses gondok, a bulimia, az anorexia stb. is mind gyökerezhetnek ebben. És ha magadra ismersz jó, ha tudod, hogy nem vagy gyenge amiért ötvenszer is elbuktad a diétát. Nem vagy az, hiszen talán ezer sebből vérzel mégis elboldogultál az életednek millió más területén. És ebben is boldogulhatsz, de előbb a lelkeddel kell foglalkoznod, mert nem a diéta rossz, és nem te vagy az akaratgyenge. Talán csak hiányzik egy darabka még a kirakósból - talán hiányzik hogy őszintén tudd szeretni és elfogadni Te magad azt a belső kicsit, akit nem szerettek eléggé, vagy jól.
Ér dühösnek lenni a világra, szülőkre, volt pasikra. Ér k*rvára haragudni, eljárni boxolni, ér néha akár egy hatalmasat ordibálni. De a valódi megoldás valószínűleg nem az, ha őket elemzed agyon és tőlük vársz változást, hanem ha elkezdesz magad felé fordulni azzal a szeretettel, megbecsüléssel és elfogadással, amit kapni szerettél volna.
És pontosan ebben nagyon jó a belső gyermek munka. A nulladik alapkő újraépítésében.
Comments